Hazánk sincs biztonságban?

Gyilkosaink élnek és virulnak

Manapság nehéz szívvel kapcsoljuk be a televíziót, vagy ütjük fel az újságok lapjait friss hírek után kutatva. Szinte mindennaposak a gyilkosságokról, terrorcselekményekről, bántalmazásokról szóló események.

_{2010.09.08 08:02}_{Szabó Lívia - ma.hu}

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret -Kisebb betűméret

_hirdetés

Mintha 2001. szeptember 11-e valami tébolyt szabadított volna a világra. Eddig csupán a tengeren túlról érkeztek a nyugtalanító hírek és mi csak döbbenten csóváltuk a fejünket. De a borzalom átszelte az óceánt.

Az elmúlt években a sajtó arról cikkezett, hogy Európa, és így kis hazánk sincs biztonságban. Se szeri, se száma azoknak a rémtetteknek, amiket a körülöttünk levő országokban szenvedett el az ártatlan civil lakosság. Gondoljunk csak a 2004-es beszlani tragédiára, amikor fegyveres gerillák több száz kisgyermeket mészároltak le. Vagy a londoni illetve madridi terrortámadásokra.

Itthon sem sokkal jobb a helyzet. Az olyan szavak, mint Mór, Olaszliszka, Tatárszentgyörgy, mindannyiunk emlékezetében rémisztő képeket idéznek. Ezek súlyos tragédiák színhelyei. És most 2010. augusztus 30-án a világ figyelme a pozsonyi eseményekre irányult. Egy férfi, akiről mindenki azt hitte, hogy rendezett körülmények között él, fegyvert rántott és hét szomszédjával végzett, ezek után maga ellen fordította a gyilkos fegyvert és így nyolc áldozata lett a tragédiának.

A média reflektorfénye egyes eseteket hosszabb ideig világít meg. De vannak olyan szörnyűségek, melyek csak egy-két napig használnak nyomdafestéket. Az igazság az, hogy ámokfutók, sorozatgyilkosok, rejtett pszichopaták járnak kelnek közöttünk. Meggyilkolhatnak bennünket hirtelen felindultságból, vagy előre megfontolt szándékkal és lehet, hogy egy napon saját házastársunk rántja elő a konyhakést. Vajon mi hajtja ezeket az embereket? Egyeseket külső erők parancsai irányítanak, mások elkeseredésből ontanak ártatlan vért. Ahhoz, hogy kicsit jobban megértsük azt, amit nem lehet, kérdezzük meg magukat az elkövetőket. Íme néhány szemelvény. Olyan elítéltek gondolatai, akik különös kegyetlenséggel csaptak le áldozataikra.

„Tudtam, hogy a nagymamám felébredne, de nem akartam elengedni a fiút, ezért megfojtottam, felvittem a hálószobámba és úgy tettem, mintha még élne, a holtesttel szeretkeztem”. Ezeket a szavakat Jeffrey Lionel Dahmer mondta, éveken át tartó mészárlása után, megdöbbentő részleteket közlő vallomásában. 1978 és 1991 között 17 férfit és fiút gyilkolt meg. Áldozatait elkábította, majd megfojtotta és miután fajtalankodott a testekkel, feldarabolta őket. A bűnügyi leírásban, egyebek között szerepelt nekrofília, kannibalizmus, valamint az, hogy lyukakat vágott a holttestek koponyájába.

_{Jeffrey Dahmer}

Mindattól, amire már nem volt szüksége, könnyedén megszabadult, a testeket savval marta szét, és így le tudta őket húzni a wc-n. Egyes darabokat, úgyis, mint nemi szerveket és koponyákat megtartott magának, elmondása alapján azért, mert így örökre magához láncolhatta áldozatait. Végül az üldözőből üldözött lett. 1994-ben egy cellatársa vasrúddal verte agyon.

„Kiraboltam és hidegvérrel megöltem őket, és újra meg akartam tenni. Tudom, hogy bárkit meg tudnék ölni, mert gyűlölöm az embereket.” A Rém hét férfival végzett a 90-es években. És a Rém nem más, mint Aileen Wuornos, egy prostituált.

Egész gyermekkora alapot vetett annak, hogy a fent olvasható szavak igaznak bizonyuljanak. Édesapját gyermekmolesztálásért börtönözték be, és miután megjárta az elmegyógyintézetet, 1969-ben felakasztotta magát. Édesanyja elhagyta őt és egy évvel idősebb bátyát, és így a gyerekek a nagyszülőkhöz kerültek, akik hivatalosan is adoptálták őket. A nyugalom azonban itt sem érte utol a kis Aileen-t. Nagyanyja súlyos alkoholizmusa és a nagyapja szexuális molesztálása nem segítette elő az egészséges családkép kialakulását.

Nagyon sok fizikai bántalmazásban volt része, és már egész fiatalon több szexuális partnere volt, többek között a saját bátyja is. 14 évesen teherbe esett. Az újszülött kisfiút egy család adoptálta. Egyre lejjebb csúszott a lejtőn, amikor nagyszülei halála után prostitúcióval kezdte megkeresni a kenyerét, és valójában a nemi erőszaktól való félelem vezetett a megállíthatatlan gyilkosságsorozathoz. Keserves anyagi körülményei is emberéleteket követeltek, hiszen egy idő után már azért ölt, hogy a pénzért cserébe ne kelljen szexuális kapcsolatba kerülnie a kuncsaftjaival.

Szerelmet és gyengédséget egy nő, Tyria Moore karjaiban keresett. Később azonban a lány saját szabadsága árán tanúskodott Aileen ellen és a letartóztatást követően mindent megtett, hogy eladhassa a szerzői jogokat. Aileen Wuornos-t injekció általi halálra ítélték, melyet 2002. október 9-én hajtottak végre rajta.

_{Aileen Wuornos}

E példák szereplői így vagy úgy, de magkapták büntetésüket. De mi jár annak, aki kiont egy emberéletet?

A halálbüntetés, melyet évszázadokon keresztül kínzás is kísért, jó elrettentő példa volt, ezért is került közszemlére. Manapság megoszlanak a nézetek arról, hogy hogyan lakoljon meg egy lator. Egyes országokban nem csak gyilkosságért, hanem kábítószer kereskedésért is elveszik az élethez való jogot. A Bibliában olvasható Mózesi törvény az életet szentnek és sérthetetlennek tekintette és kövezés volt a jussa mindannak, aki embertársára támadt. Most így, párezer év múltán azonban úgy tűnik nem ennyire szigorú az igazságszolgáltatás, ugyanis bűnözőink vagy szabadon lófrálnak, vagy élik világukat valamelyik jól felszerelt börtönben.

Mi történik a világgal?

Miért fizetjük a saját adónkból az élelmét és a meleg takaróját ezeknek az embereknek? Miért óvják ennyire testi épségüket? Miért részesülnek ingyenes oktatásban? Mi a megoldás? Vissza kellene hozni a halálbüntetést? Vagy honatyáink felelőssége lenne, hogy közös igába vonja a törvényteleneket, közhasznú munkára kárhoztatva őket?

Képzeljük csak el, mivé lenne ez az ország, ha az összes elítélt napi nyolc órát dolgozna a szépítéséért.